Note: the content of this page is only available in Hungarian.

A
LATIN NYELV SZÓTÁRA


a kútfőkből
a legjobb és legújabb szótárirodalomra támaszkodva


összeállította

Dr. Finály Henrik

a kolozsvári Kir. Ferencz József Egyetem nyilv. rendes tanára stb.



Budapest

Franklin Társulat

Magyar Irod. Intézet és Könyvnyomda



1884


 

Ide-tova húsz éve, hogy egynehány barátommal szövetkezve hozzá fogtunk volt egy latin-magyar szótár kidolgozásához. Mint középtanodai tanárok a szükség eleven érzésének ösztönzését követtük, tanítványaink voltak szemünk előtt, rajtok kívántunk első sorban segíteni: mi volt természetesebb, mint hogy iskolai szótár készítésére határoztuk el magunkat, és művünk egész berendezése és kidolgozása ez alapeszme uralkodó befolyása alatt jött létre. Mennyiben és hogyan sikerült a kivitel, azt megbírálni legkevésbbé én lehetek hivatva. Tény, hogy szótárunk több mint háromezer példányban elkelt, és miután elkelt volt, keresett könyvvé vált, mind a mellett, hogy azóta nem csekély száma a kisebb-nagyobb szótáraknak jelent meg, a melyek könnyen hozzáférhetően rendelkezésére voltak azoknak, a kiknek ily segédeszközre szükségök van és lehet.

E körülmény biztatott, hogy új kiadás rendezésére vállalkozzam. Ez új kiadás, érzém, nem lehet változatlan ismétlése az elsőnek. Nem csak arról győződtem meg, hogy a szótár számos czikkének alapos átdolgozásra van szüksége, hanem még sokkal inkább átláttam azt is, hogy az iskolai szótár új kiadása a mai viszonyok közt merőben felesleges. Ma már annyi segédeszköz áll a középtanoda rendelkezésére, hogy merőben igazolatlan eljárás lesz vala a közkézen forgó szótárakat olyannal szaporítni, a mely alapjában se többet, se jobbat nem nyujt a többieknél. Ellenben szembeötlő volt, hogy se a mi szótárunk, sem az azóta megjelent más szótárak nem elégítik ki azoknak a szükségét, a kik a középtanodán túl is hivatásuknál fogva latin irodalommal foglalkozni, latin kútfőkből merítni kénytelenek. A theologus, a jogász; az orvos, a történelembuvár, a természetvizsgáló, a csillagász stb., a ki ókori kútfőtanulmányokra akart terjeszkedni, nem kapta meg e szótárakban éppen azt, a mire leginkább kellett rá keresnie, és így az egész latin-magyar szótárirodalom még mind nem tette feleslegessé [FREUND]1, [KLOTZ]2, [GEORGES]3 stb. szótárait; sőt tudva azt, hogy azokban ritkán vagy soha se keres híjában: a ki egyszer megszerezte, nem is nyult többé latin-magyar szótárához, a mely a legtöbb esetben cserben hagyta.

Azt hiszem, hogy a mondottak eléggé indokolják abbeli elhatározásomat, hogy ha már új latin-magyar szótár kiadásához fogok, e szótár csak teljes kézi szótár lehet, a mely az ókori latin nyelv egész nyelvkincsét felöleli, és ennél fogva a nyujtott anyag teljes volta tekintetében egy színvonalon áll az u. n. thesaurus-okkal, meg is kíméli tulajdonosát attól, hogy melléje még [KLOTZ] vagy GEORGES szótárát legyen kénytelen megszerezni.

Ám itt egy nagy nehézség ejtett aggodalomba. Igen természetesen azt kívántam, hogy ha dolgozom, munkám lásson napvilágot; de ha meggondoltam, mibe kerül egy akkora mű nyomdai kiállítása, kétségbe kellett esnem az iránt, hogy a mi viszonyaink közt kiadót találhassak. Ez az aggodalom uralkodott rajtam, a mikor megállítottam magamnak kidolgozandó szótáram tervezetét, a melynek főirányelveül tűztem ki: mentől többet nyujtani a lehető legkisebb keretben; tehát mellőzni mind azt, a mi a kitűzött czélra nem okvetetlenül szükséges.

De hát mi a czél?

Czélom oly könyvet nyujtani, a melynek segítségével magyar ember bár mely művét az ókori latin irodalomnak tökélyesen megérthesse, a nélkül, hogy rajta kívül még más segédeszközre legyen szüksége.

Jól megfontolva írtam, hogy «megérthesse», nem pedig azt, hogy «lefordíthassa». A szerint, a hogy én fogom fel a fordítást, a megértéstől a lefordításig még nagy út van. Nem lehet itt helye annak, hogy a fordításról értekezzem; csak annak indokolására hoztam ezt fel, hogy mért nincs e szótárban a például felhozott szólamok mindenike lefordítva. Különben nem is szokás ez, és nem is vezetne czélhoz, mert hiszen különböző kapcsolatban ugyanaz a szólam sokszor különböző fordítást nem csak enged, hanem éppen követel is; tehát a fődolog a szólam megértése, a fordítás, a megértett gondolat kifejezése jó magyarsággal olyas valami, a mire tanítni a szótárnak nem feladata, nem is lehet.

Ennek aztán van egy természetszerű folyománya is. Ha t. i. azt kérdem magamtól, hogy ki és mire fogja használni e szótárt, a felelet nyilván az: mindenki, a ki egy latin iró olvasása közben oly szólamra vagy szókapcsolatra akad, a mely előtte ismeretlen, a melynek jelentését még nem tudja. Rá fog tehát keresni a szótárban arra a szóra, a melyet legkevésbbé vagy éppen nem ismer, s vagy e szó alatt, vagy a szólamban eléforduló más szó (rendesen az ige) alatt meg fogja találni a keresett felvilágosítást. Például: valaki Tacitust olvasva az annalisok 1-ső könyve 6-ik fejezetében rá talál e mondásra: «in nullius unquam suorum caedem duravit», és nem tudja, mit jelent ily kapcsolatban e szó «duro»; kikeresi tehát a szótárban e szót «duro», és ott II., 2. alatt ezt találja: átv, ért. megkeményíti, megbicsakolja magát, makacsul ragaszkodik nézetéhez v. szándékához, megmarad feltételében: in nullius unquam suorum caedem duravit, keményszívűsége nem volt oly makacs, hogy családja tagja kivégeztetéseig ment volna. – Ezzel megkapta emberünk azt, a mit keresett, és megkapott mindent, a mit keresett, nem marad semmi felvilágosítni való. Tegyük már most, hogy a szótárban a fenn idézett mondat után még az állana : Tac. Ann. 1, 6. Nemde e megjegyzés a mi emberünkre nézve merőben felesleges és hivalkodó; hiszen ő ugy is Tacitusban bukkant reá, neki nincs szüksége rá, hogy szótára mondja meg neki, melyik iró melyik művében áll az a szólam, csak mondja meg, mit jelent. Evvel szemben gondoljuk meg, hogy az irói helyek ilyetén kimutatása mekkora helyet foglal el egy szótárban, és azt hiszem, nincs további indokolásra szükségem annak igazolására, hogy e kimutatásokat csaknem mindenütt elhagytam. Ám nem hagytam el ott, a hol felfogásom szerint szükség van rá; névszerint kitettem mindenütt, a hol a felvett szóalak csupán egyetlen egyszer fordul elő a létező összes latin irodalomban, még pedig azért, mivel ez esetben rendesen kétes vagy legalább nem egészen biztos az olvasás, a mint hogy többnyire e körülményre nem csak figyelmeztettem, hanem az eltérő olvasásokat meg is említettem. Éppen ugy figyelmeztettem arra, ha valamely szó bizonyos jelentésben csak egy irónál vagy az irók csak egy bizonyos osztályánál fordul elő; ezt jelentik e rövidítések Tac., költ., színk., nyelvtud., földmér., jogtud., egyh. s több efféle.

Evvel szemben azt kérdezhetné a szakember: hát a latinul írni akaró ne vehesse hasznát a szótárnak? Ha igen, ennek csakugyan szüksége van tudni, hogy egy bizonyos kifejezés vagy fordulat, a melyre neki eshetőleg szüksége lehet, remek latínságbeli-é vagy sem, tehát tudni kívánja, melyik író használta. Nem lett volna tehát e szempontból mégis szükséges a kimutatásokat felvenni?

Nézetem szerint nem. Megmondom miért. Egy latin fogalmazvány készítésénél kétkedés merül fel az iránt, vajjon jó latinsággal lehet-é azt mondani: «dare locum suspicioni » oly jelentésben, a mellyel magyarul is azt szoktuk mondani: gyanunak helyet adni. A kétkedő felüti szótárát. Tegyük a [GEORGES]-ét; ott «locus» alatt, II. 1. alatt megtalálja e szólamot és utána ezt Cic.; ha a [KLOTZ]-é a szótár, ugyancsak «locus, 2. b)» alatt ott találja a szólamot, utána e kimutatást: Id. (Cic.) Cael. 4, 9; ha pedig az én szótáramat veszi elé, «locus 4.» alatt ugyan ezt a szólamot találja minden megjegyzés nélkül, a mi azt jelenti, hogy a szólam kifogástalan remek latinságú. Már most két eset lehetséges. Ha az illető kétkedő nagyon lelkiismeretes és aggódó, nem hisz a szótárnak, hanem maga akar meggyőződni róla, hogy csakugyan ott áll-é a szólam az illető remekivónál, [GEORGES] nem segít rajta semmit, mert nem mondja meg, hol keresse Ciceronál; [KLOTZ] útasítja a helyre, és ha Cicero művei a kezénél vannak, rá is olvashat; az én szótáram se ad kellő utasítást. Itt tehát [KLOTZ] szótára kétségtelen előnyben van, de csak ugy, ha kimutatása helyes, és a szólam csakugyan ott áll az idézett helyen. De hát ha el van hibázva? ha rá nyitunk az illető helyre és nem találjuk ott a keresett szólamot? Ez az eset pedig sokkal gyakrabban áll be, mint a hogy az ember gondolná; nem csak azért, mivel csaknem lehetetlen annyi kimutatás összehalmozásában elkerülni a vétséget és sajtóhibát, hanem némelykor azért is, mivel az irók különböző kiadásaiban az olvasások különböznek, és megeshetik, hogy a kérdéses szólamban éppen a helyett a szó helyett áll más kifejezés, a mely a kétkedést okozta. Még gyakoribb és boszantóbb az az eset, a mikor egy-egy iró műve egy bizonyos kiadás lapszámával van idézve, és a keresőnek, noha három, négy különböző kiadása az illető irónak van előtte, éppen az, az egy kiadás nem áll rendelkezésére. Csak a ki próbálta, tudja, mennyi kínnal és időveszteséggel jár ilyenkor az illető hely kikeresése – hát ha még a végín nem is sikerül a megtalálása!

Hozzá járul még egy körülmény. A szótárirók az idézetek ellenőrzésében nem járnak el mindig kellő lelkiismeretességgel. Csak egy példát hozok fel. E szó: «corrosivus» a már [FABER]-nél van idézve így: Sen. N. Q. 7, 26; éppen agy [GESNER]-nél4; de már a Schneebergi Forcelliniben5, [FREUND] és [KLOTZ] szótáraiban Sen. N. Q. 7, 27 áll; [CORRADINI] a Forcellini új kiadásában éppen ugy adja, de elég őszinte azt vetni utána: «Hӕc [KLOTZ], ipse vero locum minime inveni». Körülbelől ugy járhatott vele az öreg [SCHELLER] és [GEORGES] is, a kik aztán a szót nem is említik. De vajjon helyesen cselekedtek-é? Kivált [GEORGES], a ki oly aggodalmas gondossággal megemlíti a jelenkori nyelvészek legkalandosabb conjecturáit is, csakhogy lehetőnek képzelt latin szó ne hiányozzék az ő szótárából. Nézetem szerint nem. Az a szólam «corrosiva medicamenta chirurgorum sunt, superfluas et invalidas carnes exedentia», bizonyosan áll valamely irónál; a ki legelébb idézte, nem szopta az ujjából; meg kell tehát említeni, ha ez idő szerint nem tudjuk is kimutatni, melyik iró, hol mondta; van legalább annyi jogosultsága a latin nyelvben, mint pl.: «abhibeo», a mely semmi sem egyéb, mint [BRIX]-nek6 egy merőben hivalkodó conjecturája Plautus egyik helyén (Trin. 2, 1, 30, 264), régi irónál sehol se fordul elé. Látni való, hogy a régi szótárirók vétettek, tán hibáztak is az idézetekben; a jelenkoriak idézeteit sokszor sajtóhibák, néha vétségek, olykor maga az idézés módja is haszonvehetetlenekké teszik, és a náluk felvilágosítást kereső akár hányszor kénytelen egyszerüen elhinni a szótár állítását, ha szinte gazdag könyvtár áll is rendelkezésére.

De a latinul irónak, ha nem dolgozik éppen nyelvtudományi művön, átalában ritkán van kedve és ideje a szótár ilyetén ellenőrzésére. Nyugodt lélekkel bízik a szótáriró igazmondóságában és lelkiismeretességében. Ám, ha így, neki nem arra van szüksége, hogy kimutassuk neki, melyik iró, hol használt egy bizonyos szót; hiszen az ily kimutatás mindig tökélytelen, a leggazdagabb «thesaurus» is csak példákat hoz fel, nem mutatja ki mind azokat a helyeket, a melyeken egy-egy szó áll; jobb szolgálatot teszünk neki, ha azt jelöljük ki, hogy melyik szó nem éppen kifogástalanul és feltétlenül remek latinságú, és ezt a jelen szótár hiven és lelkiismeretésen teljesíti. Azt a szabályt követtem t. i., hogy a kifogástalanul remek kifejezések semmivel sincsenek jelölve; az aranykort megelőzött írók sajátos szavai (ősk.) az az «őskori»7, az arany-kor után következett, mondjuk ezüst-kor íróié (újk.) az az «újkori», a csak költői nyelven járók (költ.) az az «költói» melléklettel vannak jellemezve; (színk.) jelől csak színköltőknél, tsz. a társalgó nyelvből, gsz. gazdasági műnyelvbeli kifejezéseket, valamint a msz. tudományos vagy mesterségbeli műszót; végre a hanyatló latinság szólamai és kifejezései előtt ott áll a || mint intő jel, az idegen szókat elöttök álló † jelzi, holott a * az u. n. ἅπαξ λεγόμενα jelölője. A szótár e jelekkel tökélyesen kielégíti a latinul írni akaró szükségét is, és biztosíthatom a közönséget, hogy e jegyek és jelzések feltevésénél nem hittem senkinek, csak saját szememnek. E rendszer követése azonban lehetségessé tette, hogy a valódi szótáranyag nálam egy harmad akkora térre fért, mint a mekkorára szüksége volt [GEORGES]-nak az ő tökélytelen és alig két heted akkorára, a mekkorát [KLOTZ] foglalt el az ő nem mindig megbízható kimutatásaival. A sajátképpi nyelvész különben ugy se fogja soha nélkülözhetni az ő Forcellini-jét. Az itt követett rendszer tehát tökélyesen megfelel mind azoknak a követeléseknek, a melyeket kézi szótárhoz méltán formálhatni, és az a tekintet, hogy a teljes idézetek bizonyos tudományos mázt adnak a szótárnak, sokkal kevesebbet nyom, hogy sem miatta a könyv terjedelmét és ennek következtében természetesen árát is, megháromszorozni érdemes volna.

A mi már a latin nyelv szóanyagjának teljes voltát illeti, megvallom, eleintén némi habozásban voltam, a melynek az lett a következménye, hogy az első ívekben egynehány szót kihagytam. Ezek a következők: ăbăcīnus , [DETLEFSEN]-nek8 egy erőtetett conjecturája Plin 35, 3.; ăbactio = ἐξέλασισ , a mely csupán egy régi glossariumban van említve; ăb-ăliud = másfelől, Tert. ad nat. 1, 9 a végin, kétes olvasás és még kétesebb értelmezés; ab-alterutrum = egymástól, Hyg. de castramet. 43 (pag. 14, b, 26); ab-arceo = távol tart, elkülönít, Paul. Diac. 15, 13; abhĭbeo , l. fennebb; ab-intus, a mi helyesebben két szó; abs-do, [RIBBEK]9 hozzávetése Nov. com. 34; acceptatus, mint kfokot alkotó részesülő ebből accepto, Sen. ben. 2, 7, 3, a hol azonban alkalmasint a helyesebb olvasás: acceptius; ezek kimaradása tétovázás következménye; feledésből kimaradt: capitina, egy még eddig nem értelmezett szó, a mely az u. n. «testamentum porcelli»-ben fordul elé. Ellenben a gondos figyelő észre fogja venni, hogy a sajátnevekre és a régészeti tárgyakra sokkal több gondot fordítottam, mint a mennyit a szótárírók rendesen fordítni szoktak.

Hogy mik voltak a kútfők, a melyekből dolgoztam, alig szükség részletesen elősorolnom. A latin írók csaknem teljes gyűjteménye, a feliratgyűjtemények és a latin szótárirodalom legjobb és legújabb termékei mind rendelkezésemre voltak, és én lelkiismeretesen igyekeztem mindent felhasználni. Hogy miben eredeti az én művem, nem fogja elkerülni a szakértő körök figyelmét.

A nyomdai kiállításra a kiadó Franklin-Társulat méltó elismerésre érdemes áldozatkészséggel megtett mindent; ha mindazonáltal fordulnak elő hiányok e tekintetben, mentse ki egyfelől az ily mű kiállításának műtani nehézsége, másfelől az a körülmény, hogy távol lakván a kiadás helyétől, a legutolsó átvizsgálást nem végezhettem személyesen.

Irám Kolozsvárt márczius 10-én 1884.


Finály nagy nehézség Arcanum nagynehézség ^ Finály állana Arcanum állapa ^ Finály suspicioni Arcanum spicioni ^ Finály szótárirók Arcanum szótárivók ^ Finály ἅπαξ λεγόμενα Arcanum apax gelomena ^ Finály ăbăcīnus Arcanum ábácinus ^ Finály ăbactio Arcanum abactio ^ Finály ἐξέλασισ Arcanum exelasis ^ Finály ăb-ăliud Arcanum ab-aliud ^ Finály abhĭbeo Arcanum abhibeo ^

1 Wilhelm Freund (1806-1884) német klasszika-filológus. Német-latin szótárait az 1830-1850-es években jelentette meg.^

2 Reinhold Klotz (1807-1870) német klasszika filológus, szótára 1853-ben jelent meg Handwörterbuch der lateinischen Sprache címmel, s az azt következő évtizedekben számos kiadása látott napvilágot; 1963-ban újra kiadták.^

3 Karl Ernst Georges (1806-1895) német klasszika-filológus, szótárkészítő, tanár. Immanuel Johann Gerhard Scheller (1735-1803) - akire később Finály is hivatkozik - szótárának javított, bővített kiadásait készítette, melynek számos kiadása létezett (ezek felsorolása megtalálható a szerzőkről szóló német Wikipedia-szócikkekben). A XX. század folyamán számos alkalommal újranyomták, így "a Georges" mind a mai napig használatos német nyelvterületen, csakúgy, mint nálunk a Finály.^

4 Johann Matthias Gesner (1691-1761) német klasszika-filológus; lexikográfiai és szótár-összeállító tevékenységével előfutára volt az olyan nagyszabású vállalkozásoknak, mint amilyen az alább említett Forcellini.^

5 Egidio Forcellini (1688-1768) olasz pap, latinista, lexikográfus. Totius Latinitatis Lexicon c., többekkel közösen készített szótár-lexikona eredetileg 1771-ben meg, majd a későbbiekben számos alkalommal. Ma már csak tudománytörténeti jelentősége van, feladatát teljes mértékben, és sokkal magasabb minőségben átvette a Thesaurus Linguae Latinae, a Pauly-Wissowa és a Der Neue Pauly^

6 Julius [Brix] (1815-1887) német klasszika-filológus. Trinummus-kiadása: [Brix 1873]^

7 Mai szóhasználattal archaikus kor.^

8 Sönnich Detlef Friedrich Detlefsen (1833-1911) német klasszika-filológus. Az itt hivatkozott Plinius-kiadása [Detlefsen 1874], melyet 1992-ben újra kiadtak ([Detlefsen 1992]).^

9 Johann Carl Otto Ribbeck (1827-1898) német klasszika-filológus.^